Skip to content
Nt.M. Samael Aun Weor: Gnózis - Pszichológia - Alkímia - Asztrológia - Meditáció - Kabbala
A boldogság, anélkül, hogy tudatában lennénk, nem boldogság.

Buddha élete

Nyomtatás E-mail
Írta: VOPUS   
Gautama Sziddhártha Buddha élete

Gautama Sziddhártha, Buddha, egy herceg volt, aki lemondott a trónjáról, hogy az igazságot keresse.

Buddha nyolcvan életéve a Földön az emberi történelem egyik figyelemreméltó eseményét jelképezi. Saját élete a követendő út mindazok számára, akik azért tesznek erőfeszítéseket, hogy felfedezzék a teremtés erejét, és megszabaduljanak minden szenvedéstől. Maga a BUDDHA név azt jelenti: „A Felébredt”, „A Megvilágosult”.

A Krisztus előtti VI. században született; Szókratész, Konfucius és Deutero-Ézsaiás (aki nagy hatással volt a későbbi kereszténységre) kortársa volt. Eme kiemelkedő személyiségeknek a közel egy időben való megjelenése a kor emberiségének a szellemi felemelkedésére utal.

Gautama Sziddhárthát, mint embert, már jó ideje várták. A hagyományok azt mondják, hogy körülbelül minden 2500 évben meg kell jelenjen egy Buddha, hogy megforgassa a Dharma, vagy a Törvény kerekét; ezáltal az igazságot kereső embereknek egy új lehetőség adódik arra, hogy elérjék a megvilágosodást.

Buddha születését már a kezdetektől Jézuséhoz, a Mesterek Mesteréhez nagyon hasonló szimbólumokkal írták le.

Azt meséli a legenda, hogy Édesanyja, Májá (mely szanszkritul „Illúziót”, „Megnyilvánuló Világegyetemet” jelent) önmegtartózkodó és szűzies életet élt a Kapilavasztu királyság Palotájában, Észak-Indiában.

Mikor egy reggel az álmosság erőt vett rajta, és nem tudott ellenállni, leheveredett szobájának királyi ágyára és egy nagyon furcsa álmot kezdett álmodni.

Májá királyné azt álmodta, hogy a Tusita-égből, a boldogság földje négy égtájának az urai ágyastól fölemelték és a Himalája hegyláncai felé vitték, egy olyan helyre, amely a magas csúcsokon túl volt, és egy fa alatt helyezték el; aztán tisztelettudóan helyet foglaltak az egyik oldalán. Megérkezett a négy Király négy felesége is, akik gondosan megfürösztötték, mindenféle emberi tisztátalanságtól megtisztítva, és egy isteni ágyhoz vezették, amelynek a fejrésze Keletre nézett.

A láthatáron elkezdett földönkívüli gyönyörűséggel csillogni egy csillag, majd lebukva, Májához közeledett. Amikor a csillag földet ért, egy Fehér Elefánttá változott, amely közeledve, ormányával felszedett egy fehér lótuszvirágot, és a királynő mellkasára helyezte, ő maga pedig eltűnt a méhébe vonulva.

Ebben a pillanatban az együttérzés Bódhiszattvája édesanyjának testébe lépett.
A Szeplőtelen Fogantatásban a hinduk számára a Szentlelket egy Fehér Elefánt jelképezi.
Minden egyes Avatár, a benső világokban, a Szentlélektől származik, és ez alól Buddha sem volt kivétel.

Májá királyné felébredt, és nagy izgatottsággal elmesélte álmát a férjének, Suddhódana királynak. A király pedig megkérdezte a Brahmanokat, hogy az álom jó, vagy rossz ómen.

A papok azt jövendölték, hogy családjába egy hatalmas Lény fog érkezni. Olyasvalaki, aki egy nagy Király, vagy egy Buddha lesz.

Tudnunk kell, hogy a Kapilavasztu királyság egészen kicsi volt és katonailag gyenge, folyamatosan egy másik, erősebb királyságba való beolvadás fenyegetése alatt élt. Így tehát, a lehetőség miatt, hogy fiának sikerül majd megerősíteni és kiterjeszteni a királyságot, a király nagy figyelmet szentelt arra, hogy fiát a harctudományokról és a palotai tennivalókról oktassa.

Hét napra rá, hogy Gautama megszületett, édesanyja, Májá, meghalt.

Májá királyné- Buddha édesanyja

Itt többféle magyarázat is van; az egyikben, azt mondják a Brahmanok, hogy a Buddhák édesanyjai mindig elvesztik az életüket, miután megszülik jeles gyermeküket, mert a méh, amelyet egy Bódhiszattva végső születése előtt foglalt el, olyan, mint egy templom szentélye, és nem lehet újra elfoglalni.

Egy sokkal mélyrehatóbb magyarázat az, hogy Buddha születése után visszavonul és eltűnik a Megnyilvánult Univerzum (Májá).

Ahogyan múltak az évek, Sziddhártha herceg, azonkívül, hogy egy jövendő király tennivalóit tanulmányozta, egyre gyakrabban szentelte magát a gondolatokban való elmélyülésnek, örömét lelve az egyedüllétben és a Meditációban.

De Suddhódana Király azt kívánta, hogy fia méltó utóda legyen a trónon, így mindent megtett, hogy fiában ne tevődjön fel semmi olyan kérdés, amely a Lemondás útjára vezetné: Miért van betegség? Miért öregszünk és halunk meg?

Indiában, mint a keleti világban általában, régebben megvolt az a szokás, hogy a férfiakat, amikor betöltöttek egy bizonyos kort, azt, amit most nyugdíjaskornak nevezünk, elvitték egy erdőbe, egy visszavonulásra, hogy életükön meditáljanak, miután túl voltak a tanulás, és azután a családi és dolgozó életen.

Az első periódus általában a tanulmányé volt; hét éves korban kezdődött, és húszéves korig tartott; mindjárt ezután kezdődött egy második fázis, a leghosszabb mindegyik között, amely harminc éves korig tartott, és amelyben a családnak szentelte magát a férfi, mindent jó családfőként téve meg.

Végül pedig, eleget téve a családfői feladatoknak, miután egy örököst nemzett, aki majd átveszi a helyét, megvolt a szabad választása, hogy visszavonulhasson egy erdőbe, hogy az előző ötven évről elmélkedjen, hogy elérje a teljes filozofikus érettséget.

Miután letöltötte ezt az aszkéta és vallási gyakorlatnak szentelt időszakot, elhagyta az erdőt, és élete hátralevő részét egyik helyről a másikra bolyongva töltötte, kéregetve és kizárólag alamizsnából élve.

A történet úgy meséli, hogy Sákjamuni nagyon hamar ment át ezen a négy fázison, mivel annyira erős volt a vágy benne, hogy megtalálja a Forrást, az Univerzum eredetét.

Tizenhat évesen feleségül vette Yasodharát, és egy fiút nemzett: Rahulát (ami azt jelenti: Akadály).

Ez egy jelentőségteljes esemény volt, mivel Sziddhárthának így lett egy leszármazottja, aki a trónon örököse lehetett, így ő maga szabadon lemondhatott a kötelességeiről, és a vallásos életnek szentelhette magát.

A Nagy Indulás

A tradíció négy találkozást mutat be annak okaként, hogy Sziddhártha miért hagyta el palotabeli életét, hogy a vallásos életnek szentelje magát. Ókori elbeszélések szerint Sákjamuni az idő nagy részét a királyi-palotába zárva töltötte, édesapja védelme alatt, hogy ne lássa és ne ismerje meg az élet balsorsait. De négy alkalommal sikerült átmennie a palota kapuin a kocsisa kíséretében.

Egyszer, hintója előtt egy öreget talált, második alkalommal egy beteget, és harmadjára pedig egy holttestet. Végül felfigyelt egy borotvált fejű és nyugodt tekintetű emberre, aki egy önmegtagadó volt, aki magát a vallásos életnek szentelte.

Ekkor Sákjamuni, mélyen meghatódva, elhatározta, hogy elhagyja otthonát, és ugyanazt az életmódot fogja folytatni, mint az az ember, azzal az elhatározással, hogy megtudja, mi az oka minden szenvedésnek, betegségnek, az öregségnek és a halálnak.

Az a legenda, mely a négy, palotán kívüli találkozásról szól, szimbolikusan számol be a négy szent  igazságra való ráébredésre, melyet később tanulmányozunk majd.

Bárhogyan is volt, Sákjamuni felfedezte népének a fájdalmát és szenvedését. És tudván azt, hogy a katonai erő sohasem szolgálhat tartós megoldásként az emberi szenvedések problémájára, nem a fegyvereken keresztül próbált meg segíteni a népén, hanem elkezdett egy olyan úton járni, amely saját reményei szerint elvezeti majd az igazi Felszabaduláshoz.

Mielőtt egy olyan Királlyá vált volna, aki egy átmeneti világban gyakorolja hatalmát, elhatározta, hogy filozófus-királlyá válik a metafizika területén, és megoldja minden szenvedés okát.

Így tehát, a négy jel után, Sákjamuni, követve a kor szokásait, de már nagyon korán elkezdte a maga szellemi útját, követve az utasításokat a Lényének a legmélyéről.

Egyik éjszaka, kocsisának társaságában, kilépett a palotából, és amikor már messze volt onnan, búcsút vett szolgálójától és barátjától, aki azt meséli, hogy lova pár nap után kimúlt gazdája elvesztése miatt érzett fájdalmában. Sziddhártha lecserélte gazdag ruházatát más, alázatosabbra, és levágta a haját, majd elkezdett az erdő felé menni, az Igazságot kutatva.

Vallásos élet az erdőben

Azokban a napokban a Brahmanizmust megkérdőjelezték, szekták és iskolák sokasága létezett, minden ízlésre külön, és mindegyik a saját nézeteit osztotta, saját különleges formájában, arról, hogy hogyan lehet e világ fájdalmaitól megszabadulni.

Mindenek felett, léteztek olyan új gondolkodók is, akik különböző filozófiáikra alapozott vallásos gyakorlatokat hoztak, és nyíltan elítélték a hagyományt; ezeket a gyakorlatokat a szélsőséges aszketizmusig gyakorolták, például meztelenül kiültek a napra, a hőségbe, vagy kizárólag erdei gyökerekkel táplálkoztak, stb.

Azokban az időkben, ezek az emberek teljesen kétes személyek voltak, mint manapság a „hippik”, csakhogy ők sokkal drasztikusabbak voltak ezeknél.

Sziddhártha azonnal megtapasztalta, hogy a világ tele van számtalan vallással.
Egyes vallásos áhítatosok önmagukat sanyargatták, abban a meggyőződésben, hogy valamely Karmának a beérését megelőzzék.
Mások egy Istenhez imádkoztak, annak reményében, hogy az majd megszabadítja őket bűneik következményeitől, és megengedi nekik a Mennyei Világokba való születést.
Mások a mentális fegyelem, jó cselekedetek és a szent rítusok gyakorlása által keresték a felszabadulást.
Ezen felszabadulási módszerek közül melyik volt a hatásos, hogyha volt egyáltalán ilyen?

Azokban az időkben élt két Brahman remete egy hegy lábánál, és Sákjamuni elhatározta, hogy tanításaik alá veti magát.

A bölcs keleti remetékre nagy erő és tudomány birtokosaiként tekintettek. Olyanoknak tekintették őket, akik nagy gyorsasággal képesek a levegőben repülni, a vizeken menni, és más, szokatlan cselekedeteket tenni.

Ezek a remeték nagy méltóságoknak számítottak a vallási és a metafizikus témákban. Emiatt választotta őket Sákjamuni tanítóinak.

Itt belemerült a jóga gyakorlásába, amely minden egyes keleti életének a harmadik szakát jellemzi: elérni a mentális koncentrálást, a saját belső lény általi önmegfigyelést, és a test igazi felszabadítását, a pszichikai kontroll által.

Azokban az időkben a jógát az emberi lét szenvedései alól felszabadító módszernek tekintették.

Azok a remeték olyan meditációs tanokat tanították, amelyek ezek után megmaradtak a buddhista gyakorlatokban. Ezeknek a gyakorlatoknak a neve: „Eljutni az üresség szférájába”, „A hely, ahol nem létezik sem a gondolat, sem a gondolat hiánya”.

Mint mondtuk, ezek az összpontosítási állapotok később beépültek a buddhista meditáció és tantételek módszereibe; azonban a haladás tíz módszere közül Buddhát az alsórendű lépések foglalkoztatták, mivel azok a meditációk nem vezettek a vágyak megnyugvásához, sem ezeknek az elmúlásához, csakis ahhoz a szférához, „ahol semmi sem létezik”.

Sákjamuni keresésének célja egy olyanfajta megvilágosodás volt, amely fel tudja szabadítani az emberiséget azok alól a szenvedések alól, amelyek a születések és halálok ciklusába vannak beleivódva.

Megértve, hogy azok a módszerek nem vezetnek el az áhított célhoz, Sákjamuni elhagyta őket, és az aszkéta gyakorlatoknak szentelte magát.

Aszkéta gyakorlatok

Mint ahogyan említettük, Sákjamuni, meggyőződve, hogy az áhított megvilágosodást a jógi mesterek alapelveit követve nem tudja elérni, elhatározta, hogy más aszkéta gyakorlatoknak szentelni magát. A tradíció azt meséli, hogy hat és tíz év közötti időszakon keresztül a legtisztább aszketizmust gyakorolta. Ugyanazok a források arról is szólnak, hogy elment egy Szena nevű falu melletti erdőbe, amely a Brahmanok találkozóhelye volt, akik elhagyták családjaikat és önmegtartóztató életmódot folytattak.

Fakír- Brahmanok- Aszkéta gyakorlatok

Az önmegtartóztató életmód gyakorlata, úgyszintén, mint a jóga meditációk, egy olyan módszernek számított, amely szellemi előrehaladást biztosított, és sokszor fordultak ehhez az emberek.

Abban hittek, hogy a testet különböző sanyargató módszereknek vagy gyakorlatoknak alávetve, és a fájdalom elviselését megtanulva el lehet érni a szellem teljes felszabadulását.

Ezek a diszciplínák különböző kategóriákba voltak osztva: az elme kontrolljára vonatkozóak, a légzés felfüggesztésére, a teljes böjtre és a szigorú étrendre.

A lélegzés felfüggesztését tartották az egyik legnehezebb gyakorlatnak: először arra kell koncentrálni, hogy meggátoljuk a levegő ki és beáramlását a szájon és az orron keresztül. Arra lehetne következtetni, hogy ez fulladáshoz vezet, de amikor valaki elzárja az orrnyílásait és a száját, akkor elkezd a füleken keresztül lélegezni. Azt állítják, hogy ez erős zümmögést okoz a fülben és kibírhatatlan fájdalmakat. Ami pedig a böjtöt illeti, sokan életüket veszítették ezekkel a gyakorlatokkal.

Sákjamuni, ahogyan más keresők is, hitte, hogyha nem tapasztalja meg ezen gyakorlatok szenvedéseit és szigorát, nem várhat el igazi szellemi előrehaladást.

Amikor Sákjamuni élete eme korszakára emlékezik vissza, azt mondja, ahogyan a szövegek tanúsítják, hogy egyetlen jelenlegi és jövőbeli Brahman sem szenvedte el, és nem fogja elszenvedni azt a szigorú önsanyargatást, amelyet ő vett magára, és amelyek, kétségkívül, nem hozták el a megvilágosulást számára.

Így hát, Gautama elhagyta azokat a gyakorlatokat, és elhatározta, hogy semmilyen téren sem fogja a végletekig kényszeríteni önmagát, mivel megértette a Középút mély jelentését.

Ez az út elhárítja azt az életet, amelyet a palota fényűzésében vitt, és úgyszintén, a szigorú aszketikus gyakorlatok életét is, mivel ez a két módszer a dualizmushoz tartozik. A középút az, amely határozottan a felszabadulás felé visz minket.

A Megvilágosodás

Korának legszigorúbb életmódjának a gyakorlása után, anélkül hogy ezáltal elérte volna a megvilágosulást, Sákjamuni eldöntötte, hogy elhagyja azokat a gyakorlatokat.

Első lépése az volt, hogy megpróbálja visszanyerni a súlyos önmegtartóztatások miatt elvesztett erejét.
Buddhista szobrok Sákjamunit teljesen elsorvadva ábrázolják ebből a korszakából.

A legenda szerint, Gautama elkezdett fürdeni a folyóban, hogy megtisztítsa magát minden mocsoktól, melyet a teste felhalmozott, és elkezdett rizst enni, és egyre jobban táplálkozni, amíg végül teljesen felépült.

Elhagyta azt az erdőt, és a tanítványai is elhagyták, felróva neki, hogy elferdült a jólétben.

Azzal a határozott céllal, hogy megtalálja minden szenvedés gyökerét, egy Tipál, vagy hindu fügefa alá ült, elhatározva, hogy nem áll fel onnan, még ha a bőre és húsa le is esik róla, egészen addig, ameddig meg nem találja a megoldást, ameddig nem talál rá minden dolog legvégső valóságára.

Márá kísértése

Ezen a módon Sákjamuni elhelyezkedett a gyékényen, a fa árnyékában, kitűzve a megvilágosodás elérését maga elé.
Az úgynevezett lótusz pózt választotta, amely a megszokott testtartás volt a meditációkhoz.
Az írások Márá kísértéséről szólnak itt. Márá kísértése nagyon fontos szerepet játszik minden beavató és megvilágosulást elérő folyamatban.

Buddha élete- Márá kísértése

Az írások szerint Márá, amelynek a jelentése: „Az életet elragadó”, ami nem más, mint a pszichológiai Egó, az embertelen elemek, amelyeket a bensőnkben hordozunk, életről életre. Márá zaklatott volt Gautama győzelmének esélye miatt, és ezt mondta az eljövendő Buddhának:

„Sorvadtan és sápadtan, amilyen most vagy, a halál szélén találod magad. Csakis egyetlen lehetőséged van, ezer közül is, a túlélésre. Élned kellene, mert csakis élve végezhetsz jó cselekedeteket… De minden jelenlegi fáradozásod fölösleges, mert az út, mely az igazi Dharmához vezet, szigorú, fájdalmas, és megközelíthetetlen.”

Többször is ekképpen beszélt Márá, hogy elcsüggessze őt, de Gautama közömbös Maradt, ameddig végül le nem győzte azt, amit belső démonnak hívnak, vagy az Egó megfélemlítő és kitartó hatásának.

A megvilágosodás hajnalban jött, a virradathoz közel; a bölcsesség szeme magasztos világosságot ért el, és amikor a hajnalcsillag elkezdett ragyogni, Sákjamuni úgy érezte, hogy az egész élete abban a pillanatban egy nagy robaj, és azonnal megértette mindennek a végső igazságát. Abban a percben Buddhává változott.

Alkonyatra, miután átment a Dhyana négy állapotán, vagyis az erőteljes meditáción, elérte az első fokot: az érzelmekről való lemondást; ezután a második fokot: az elme teljes összpontosítását, és egyféle öröm megtapasztalását. A harmadik fokon elmerült a vég nélküli békében és nyugalomban, és a negyedik fokon pedig egy legfelső tisztaságot ért el, túl minden élvezeten vagy fájdalmon, minden szenvedésen vagy örömön.

Miután elérte a Dhyana négy fokának teljes uralmát, elindult minden fájdalom eredetének a keresésére.

Azt mondják, hogy ezen az éjszakán visszaemlékezett első, második, harmadik életére, és így visszaemlékezett sok-ezer életére, a megszámlálhatatlan aeonokban, és megismerte milyen halála volt egyikben vagy másikban, milyen élete volt, örömteljes vagy fájdalmas…

Ezt látta, tapasztalta meg élethűen a teljesen nyitott bölcsesség szemével.

Buddha tanításai a hat világról szólnak, melyeken lelkünk átmegy, egyikből a másikba, ameddig el nem éri a végső felszabadulást...

Azután, az éjszaka második felében, bejárta az egész világot, és látta a születését és halálát minden egyes lénynek, tetteik és karmájuk szerint. Azok a lények, amelyeknek tettei bűnnel voltak teli, a szenvedés szférájába mentek át, azok pedig, akiknek tettei jók voltak, a hármas mennyekben nyertek egy helyet.

Ebben a pillanatban értette meg a karma törvényét, mely az univerzumot irányítja.

Az éjszaka harmadik részében pedig megtalálta a végső igazságot: Az Örökös Visszatérés Tizenkét Okát. Ezek az igazi okai minden szenvedésnek.

Megértette a Négy Szent Igazságot, és annak a módját, hogy miképpen Maradjon minden dolgok mulandósága és haladandósága fölött: ez a nemes nyolcrétű ösvény.

Gautama így hát Buddhává változott. És mindaz, ami ezen az éjszakán történt meg vele, az lett az alapja a tanítványainak adott tanításainak.

Megtalálva minden szenvedés eredetét, elhatározta, hogy kihirdeti minden abban a korszakban erre fogékony embernek, olyan embereknek, akik szellemileg nagyon fejlettek és képesek a megvilágosulás elérésére, azáltal, hogy egyszerűen csak meghallgatják világos és egyszerű kinyilatkoztatásait.

Mindezeknek a tanításoknak adtak egy nevet: A Dharma Kereke vagy A Törvény. Mivel az, aki véghezviszi, eléri, hogy Egy legyen a Törvénnyel, az Atyával, túllépve a születéseken és halálokon, élvezeteken és fájdalmakon, Egó nélkül, ragaszkodás nélkül, vágyak nélkül. Végül pedig elérve az Örök Boldogságot, a Buddha állapotot.

 
< Miért változó a húsvét időpontja?   Buddha tanításai >