Skip to content
Nt.M. Samael Aun Weor: Gnózis - Pszichológia - Alkímia - Asztrológia - Meditáció - Kabbala
Szeretni, milyen szép is szeretni! Csak a nagy lelkek tudnak igazán szeretni!
VOPUS | Gnózis arrow Művészet arrow Beethoven hagyatéka

Beethoven hagyatéka

Nyomtatás E-mail
Írta: VOPUS   
 
Tégy jót ahol csak lehet,
a szabadságot szeresd mindennél jobban,
az igazságot még a trón előtt is
soha meg ne tagadd!

Ludwig van Beethoven

A fiatal Beethoven

Jelen írásban nem célunk szakmailag elemezni ennek a kiváló zenésznek a munkásságát. Azonban a leveleiben és írásaiban hátrahagyott szavakból, Nt.M. Samael Aun Weor útmutatásával, megpróbáljuk megérteni a „bonni titánt”. Ez utóbbi városban, a régi Németországban született meg 1770 decemberében Ludwig van Beethoven.

A kis Ludwig már gyermekkorában megismerkedett a világ nehézségeivel; egyszerű családból származott, édesapja egy szeszélyes és iszákos, középszerű udvari énekes volt, aki kényszerítette a gyermekét, hogy tanuljon csembalón és hegedűn játszani, így akarván egy újabb Mozartot nevelni. Tanára azonban meglátta benne a rendkívüli zenei hajlamot. Egy időre Bécsbe küldik tanulni, azonban édesanyja halála miatt vissza kell térnie Bonnba. Beethoven szeretettel emlékszik vissza édesanyjára:

„Oly jó volt hozzám, méltó minden szeretetre, a lelkemhez legközelebb álló lény! Ó, ki volt boldogabb nálam, amikor még kimondhattam az édes nevet, hogy anyám, és ő meghallotta azt?”

Tanulmányait folytatta Bécsben, ahol Joseph Haydn és Antonio Salieri tanítványa lesz. Magánkoncertjein keresztül egyféle tiszteletre és függetlenségre tesz szert.

1818-ig Beethoven egy sor olyan ismert művet komponál, mint: III. szimfónia, op. 55, „Eroica”; op. 57, zongoraszonáta, „Appassionata”; V. szimfónia, op. 67, „Sorsszimfónia”; VI. szimfónia, op. 68, „Pastorale”; 5. zongoraverseny, op. 73 stb.

Ludwig van Beethoven - Joseph Carl Stieler

1818-ban teljesen megsiketül, aminek köszönhetően még inkább elzárkózik az emberek elől.

Szegény Beethoven – mondja önmagával társalogva a zeneszerző – nincsen számodra boldogság ezen a világon. Csak az eszmények vidékén, csakis ott lelhetsz barátokra.
Alázat, teljes alázat a sors előtt; számodra nem adatott meg, hogy önmagadért élj, hanem csakis másokért; boldogságod egyetlen forrása a művészet.
Ó, Istenem, adj erőt, hogy legyőzzem önmagamat!

Beethoven általában a természetben, az erdőkben sétálva nyert vigaszt. Brunszvik Teréz, aki számos kutató véleménye szerint élete szerelme volt, azt mondja róla: „A természet volt egyetlen bizalmasa és ugyanakkor menedéke is”.

Charles Neate, aki 1815-ben találkozott vele, azt mondta, hogy sohasem találkozott még egy olyan emberrel, aki annyira szerette a virágokat, a felhőket, a természetet… olyan volt, mintha bennük élne.

Maga Ludwig mondta: „Kedvesebb számomra egy fa, mint egy ember… az erdőben boldog vagyok – boldog vagyok az erdőben, ahol minden fa általad szólal meg – Istenem, minő gyönyörűség! Az erdőkben, a dombokon csend honol, csend, amelyben Hozzád imádkozhatok!”

Sokan csodának vélték, hogy siketsége ellenére továbbra is komponált.

Eugene Delacroix - Szent Mihály legyőzi az ördögöt

Nt.M. Samael Aun Weor azt mondja nekünk: „Az egykori nagy zeneszerzők, mint Beethoven, Chopin, Liszt, olyan emberek voltak, akiknek az agya »magvasított« volt, rendkívüli képességű emberek, akik agyuknak magas százalékát használták”.

Beethoven nem csupán a híd volt a klasszicizmus és a romantika között, hanem valódi forradalmi szellem volt, készen arra, hogy mindent feláldozzon küldetése beteljesítéséért. Műveit áldozásként mutatja be az istenségnek, és ajándékul hagyja nekünk, embereknek.

„Fel kell áldoznod, szakadatlanul fel kell áldoznod művészetedért az élet minden semmiségét! Ó, Isten mindenek felett! Nincs szebb annál, mint közeledni az istenséghez és visszatükrözni annak fényét az emberiségre…” – mondta Beethoven.

Nekünk, embereknek, ezen hatalmas zeneszerző munkássága valódi kincs; hallgatva, figyelve, megérezhetjük önmagunkban a leírhatatlan Szellem erejét és boldogságát.

„Amikor jó zenét hallunk, akkor gyakran a zenébe belemerülve töltjük az időt, elménket pedig a tudat magasabb szintjeire emeljük”.

Ízisz

Rejtélyes szavakkal mondta Nt.M. Samael Aun Weor:

A világegyetemet a zene tartja fenn.

Beethoven zenéje nagyon különleges, rendkívülinek bizonyul, erőteljes rezgéseket keltve a felsőbb érzelmi központban.

Az őszinte gnosztikus egy hatalmas, misztikus felfedezésre váró mezőt talál abban, mert az nem pusztán a formák muzsikája, hanem a leírhatatlan archetípusok zenéje; minden hangjegynek megvan a maga jelentősége; minden szünetnek megfelel egy-egy felsőbb érzelem.

Beethoven, oly erősen átérezve a „Spirituális Éjszaka” próbáit és szigorát, ahelyett hogy elbukott volna, ahogyan sok aspiránssal történik, megnyitotta az intuíció szemeit a rejtélyes természetfelettire, a természet azon szellemi részére, amelynek vidékein élnek ezen Nagy Egyetemes Teremtés angyali Királyai: Tlaloc, Huehueteotl stb.

Kövessétek ennek a zenész-filozófusnak a teljes példás életét. Munkaasztalán mindig szem előtt volt az Isteni Kundalíni Anya, a leírhatatlan Neith, az anahuáki Tonantzin, a fenséges egyiptomi Ízisz.

Azt mondják, hogy ez a Nagy Mester saját kezével helyezett egy igen rejtélyes feliratot erre az imádott szobrocskára: „Én vagyok az, aki volt, aki van és aki lesz, és egyetlen halandó sem emelte még fel a fátylamat”.

Amint szerette a fizikai édesanyját, úgy imádta a saját Istenanyját is…

A benső forradalmi haladás lehetetlen az Isteni Tonantzin Anyánk azonnali segítsége nélkül. Minden hálás gyermeknek szeretnie kell az édesanyját; Beethoven teljes szívéből szerette az övét. MEG KELL ÉRTENÜNK, HOGY MI IS A ZENE, AZ ÖRÖM ÉS AZ OPTIMIZMUS.

Élete vége felé Beethoven egybeolvasztja a zenét, az örömöt és az optimizmust a fenséges „Örömódájába”, amely a mester utolsó szimfóniájának egyik darabja.

Az Örömódával a nagy zeneszerző megtörte önmagában a szenvedést, a keserűséget… ezt az imát felemelte hozzánk, hogy meghallgatva, szíveink az Öröm indulójától remegjenek. Mi is lehet ennél fenségesebb?

A Kilencedik Szimfónia premierjén nagyon sok hallgató elsírta magát az érzelmektől és a lelkesedéstől. Beethovent öt egymásutáni kitörő tapsvihar jutalmazta, miközben a királyi családot csupán hárommal köszöntötték. Azonban a taps hangja hamar tovaszállt, a zeneszerző pedig arra ébredhetett, hogy ezek után is ugyanolyan magányos, szegény és beteg.

Beethoven mellszobor

A zene kell legyen az a szikra, amely fellobbantja az emberi szellem tüzét. Nagyobb kinyilatkoztatásokat tartalmaz, mint bármely filozófia… aki felfogja zeném értelmét, megszabadul a nyomorúságtól, amelyben a többi ember vánszorog. A szabadság és a haladás nem pusztán a művészetnek, de magának az életnek a céljai.

Ezen szavakkal az elméjében és a szívében haladt előre…

A „játszma vége” közeledett, és 1827-ben belenyugvóan írta egyik jó barátjának, Wegelernek: „úgy tűnik, hogy egy negyedik operáció vár rám, azonban az orvosok nem mondanak semmit. Türelmesen várakozom és arra gondolok, hogy minden rosszban van valami jó…”

Aztán, március 26-án, Romain Rolland szavaival: „…egy vihar teljében lehelte ki lelkét, egy hóvihar közepette, miközben egy villám hasította ketté az eget. Szemeit pedig egy idegen kéz csukta le…”

Végezetül, heiligenstadti végrendeletének egy részletét idézzük. Habár mindezeket testvéreinek írta, egyetemes üzenetként is értelmezhetőek:

Ó! Mily szörnyűn beleütköztem gyengeségembe, valahányszor megismétlődött ugyanaz a jelenet! Nem mondhattam az embereknek: „Beszéljetek hangosabban, kiabáljatok, mert siket vagyok!”

Türelem! – Úgy mondják, ezek után ennek kell lennie életem vezérelvének.

Istenség, te aki a mennyekben vagy, képes vagy olvasni lelkem mélyében és ismered azt, tudod, hogy benne csupán az emberiség iránti szeretet és a jó szándék uralkodnak!

…Tanítsátok gyermekeiteket az Erényre: csakis ez adhatja meg a boldogságot, a pénz pedig sohasem. Tapasztalatból mondom. Ez tartott engem életben nyomorúságom közepette; ennek és művészetemnek köszönhetem, hogy életemnek nem vetettem véget önkezemmel. Isten veletek, szeressétek egymást!
Beethoven hagyatéka 
 
< Az örök nőnem isteni princípiuma   A Gnózis és a művészet >